|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Demeter Csanád 2007. január 25.Az Areopolisz Történelmi és Társadalomtudományi Kutatócsoport /Székelyudvarhely/ új tanulmánykötetét mutatták be a Hagyományőrzési Forrásközpontban a szerzők jelenlétében. A 2006-os évszámot viselő kiadvány a hatodik a sorban. P. Buzogány Árpád vázolta, hogy az előző években megjelent közlések miként gazdagították az Udvarhelyszékre vonatkozó ismereteket. A számbelileg gyarapodó kutatócsoport több tagja is különböző aspektusokból vizsgál egy-egy nagyobb témát. Hermann Gusztáv Mihály szerkesztő jelezte, tervezik már a következő kötetet. A mostani kötetben Tóth Levente az elmúlt századok iskolamestereiről, Albert Dávid javadalmazásukról, Forró Albert az udvarhelyi református kollégium diákéletéről írt tanulmányt. Oláh Sándor egy 18. századi homoródalmási család anyagi javait, Kolumbán Zsuzsánna a 19. század nemi bűncselekményeit, Róth András a székely kérdés megoldási törekvéseit, Gidó Csaba pedig a székelyföldi vasúthálózat kiépítésének lehetőségeit és hatását vizsgálta. Az anyaváros évszázaddal ezelőtti fejlődését vette számba Nagy Róbert, Gidó Attila a szombatosok történetéhez, Demeter Csanád pedig a megye kialakulásához kutatott fel új adatokat. Mihály János a lövétei földhasználatot tekintett át. /Hatodik Areopolisz. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 25./2012. január 7.Pro Minoritate”Miénk itt a tér” A térhasználat őseredetű. Az állatok ösztönösen jelölik meg területüket, amelyet megvédenek, valahányszor idegen téved arra. Az ember is ősidők óta nyomot hagyott környezetén. Az alkotók a barlangrajzoktól a futurisztikus építményekig jeleket, üzeneteket “írtak” a jelennek és hagytak hátra a jövőnek. A történelem során a tereket az adott kor szemlélete, ízlése szerint alakították ki az építők és az építtetők, s ezek nagyrészt politikai, kulturális, ideológiai és nem utolsósorban gazdasági szempontok szerint változtak, mert a helyhez kötődésről, az identitásról szólnak. Ezzel az érdekes kérdéskörrel foglalkozik a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által negyedévenként kiadott magazin 2011-es téli lapszáma. A kisebbségi létben különös fontossága van ezeknek a védjegyeknek, amelyek az adott teret, épületegyüttest valamilyen más kultúrához kötik. Nem kell nagyon messze visszanyúlnunk az építészettörténetben, hogy szemléltessük, milyen események határozták meg egy-egy település fő vagy más tereit. Az első, majd a második világháborút követő hatalomváltások nemcsak Európa térképét rajzolták át, hanem városokban romboltak le olyan köztereket, amelyek meghatározóak voltak egyes etnikumok számára. Hogy aztán a második világégést követő szocialista, majd kommunista szemlélet is kialakítsa a maga (ön)imádó tereit. Az uniformizáló, urbanizációs tendencia múltat, történelmet és kultúrát tiport le buldózerekkel, exkavátorokkal, s öltött új ruhát égbe törő darukkal. Hogy ne is beszéljünk a legdiabolikusabb ötletről, a Ceausescu-féle falurombolásról. A ’90-es évek kelet-európai változásai megállították a gigantomániás tervek kivitelezését. Aztán azokon a helyeken, ahol a saját akaratukon kívül más politikai határok közé kényszerítették a kisebbségeket, megindult a terek szimbolikus visszafoglalásának harca. Kolozsvár, Marosvásárhely, Dunaszerdahely, a Nyárád és Küküllő mente, Kalotaszeg – sorolhatnánk azokat a településeket, illetve régiókat, amelyek a többségi bürokráciával és szemlélettel megküzdve, immár több mint 20 éve próbálják visszavenni mindazt, amit valaha egy tollvonással elvettek tőlük. Helység- és utcanevek, szobrok, épületdíszek, zászlók, féldomborművek, székely kapuk, tornácos házak, kúriák, kastélyok a múltról, több évszázados jelenlétünkről beszélnek és üzennek, megtartó, helyhez kötő erejük van. Ezeknek a történetét olvashatjuk a folyóiratban, szakemberek szemszögéből, a tanulmányok tényszerű leírásában. A szemlét készítők pedig további izgalmas olvasnivalót kínálnak a Pro Minoritatét forgatóknak. Tartalom Etnikai térformáló tendenciák – kisebbségi építészet Ványolós Endre: Modern tér történetek Kelet-Európából Péter László: “Kié itt a tér?”A kolozsvári Főtér színeváltozásai egy diskurzuselemzés tükrében György V. Imola: A tér szimbolikus birtoklása Marosvásárhelyen Vajda Barnabás: Az emlékezés helye: a Május 1. tér Szakály Tamás: Kikötők Demeter Csanád: Urbanizációs kísérletek Székelyföld elmaradott régióiban Vizi György: A Kárpát-medencei építőipari szakközépiskolák együttműködése az épített örökség megismertetésében Sebestyén József: Az épített örökség településléptékű dokumentálása a Kárpát-medence magyarlakta térségeiben (1996–2009) Szemle Sebestyén József: Rendezetlen gondolatok “az eltűnt (eltünedező) idő nyomában” (Fekete Zsolt: Az idő fényképe / The Photograph of Time, Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2010) Zákonyi Botond: A kis magyar világról (Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940–1944, Jaffa Kiadó, Budapest, 2011) Tófalvi Zselyke: A huszadik század több szempontból (Kovács Kiss Gyöngy – Romsics Ignác (szerk.): A mi 20. századunk, Korunk – Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2011) Pál Zoltán: Fájdalmas közös történelem (Borsi-Kálmán Béla: Megközelítések. Tanulmányok a magyar–román (román–magyar) kapcsolattörténetről és identitásról, Kisebbségkutatás könyvek, Lucidus Kiadó, Budapest, 2011) (vajda) Népújság (Marosvásárhely) 2012. augusztus 18.RURBANIZÁCIÓ Amikor a falu elfoglalta a várost. Szocialista életmódváltás Székelyföldön Az 1960-as évektől egyre többen költöztek városokba, munkahely, továbbtanulási lehetőség, kényelmesebb élet reményében. Az eredmény meglehetősen visszás.Az elszigeteltebb Hargita és Kovászna megyékben az 1960-70-es években bontakozott ki a nagyfokú urbanizáció, amely az addigi hagyományos foglalkoztatási ágakat teljes mértékben átalakította. Ekkor nőtt a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazottak létszáma, a fogyasztás és a reáljövedelem. Természetesen nemcsak a városok arculatát módosították a rohamos fejlesztések, hanem a lakosság életformáját és életminőségét is, hiszen eddig nem ismert elvárásoknak kellett eleget tenniük. Az eddig többnyire gazdálkodásból élő székelység nagy része először ismerkedett meg az urbanizáció adta előnyökkel és nehézségekkel: a helyi karrier-lehetőségek változatosságával, a városba költözéssel, az ingázással, a diplomaszerzési lehetőségek kibővülésével, a biztos munkahelyek és a családok gyors életmódváltozásával. A szocialista urbanizáció egyik legjelentősebb következménye a belső migráció és a társadalmi mobilitás volt, amely átalakította a régió hagyományos kultúra- és családi élet-képét. A szocialista országok városainak kialakulása nem egy organikusan lezajló folyamat eredménye volt. A városokba tömegesen vándoroltak be különféle csoportok, melyeket így a központosított hatalom könnyebben tudott ellenőrizni. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom eszméje tehát nemcsak a települések formáját változtatta meg, hanem a bennük élő lakosság összetételét és életvitelét is, hiszen egy sokkal dinamikusabb és mindenben aktívan részt vevő embertípust követelt meg. Székelyföldön az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés lehetőséget adott arra, hogy olyan települések is központokká váljanak, amelyek azelőtt semmilyen, vagy nagyon kevés urbanizációs hagyománnyal rendelkeztek. Ezeken a településeken a lakosság létszámának a növelését betelepítésekkel, települések összevonásával próbálták megoldani. A. Gergely András szociológus erre a folyamatra a következő magyarázattal szolgált: „Az ilyen mértékű gyarapodást és városnövekedést, a kiemelések és összevonások mértéktelen tömegét csakis a központosító, bürokratikus hatalom erősítésének szándéka magyarázhatja, városteremtő ésszerűség nem.” Mindezeknek köszönhetően egyes települések lélekszáma 20-25 év alatt megtöbbszöröződött, más, főleg félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A statisztikák szerint 1960-1970 között a városokba való bevándorlás 23, 91%-ot, 1970-1977 között pedig 35, 82%-ot mutatott. Példának Kovászna megye székhelyét, Sepsiszentgyörgyöt említhetjük, amely a következő lakosságszámmal rendelkezett: 1975-ben 32 015 főt regisztráltak, míg 1985-ben 65 868-at. Ez azt jelentette, hogy évente 2 293 fővel gyarapodott az átlagos évi lakosságszám. A település-összevonások mértéke a hetvenes években olyan nagy volt, hogy a városok a peremterületeiket nem tudták ellátni megfelelő lakásokkal, közművesítéssel, szolgáltatásokkal. Ez jelentősen csökkentette az életminőséget. Kiindulópontként két olyan mobilitási tényezőről kell beszélnünk, amelyek jelentősen meghatározták a térség életformáját: a városba költözésről és az ingázásról. A városba költözést választó vidéki lakosság jobb tanulási és megélhetési feltételek megszerzését remélte a városoktól, viszont ezáltal elszakadtak a hagyományos életközösségeiktől, gyökértelenekké váltak. Az urbanizáció meggyengítette a hagyományos családi és rokonsági kapcsolatokat. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyén életében a korábban domináns elsődleges kapcsolatok (család, szűkebb rokonság) helyét a másodlagos, interperszonális viszonyok veszik át. A városi társadalomban élő egyén egy időben több csoporthoz is tartozik, a közszférában jelentkező problémákat így egyre nagyobb mértékben az állami intézmények oldják meg. A hatalom tudatosan próbálta alakítani a társadalom és a család belső viszonyát, modernizációs folyamatként határozva meg ezt a tevékenységét. Ennek az egyik jelentős következménye a nők tömeges belépése a munkaerőpiacra, ami megváltoztatta a korábbi klasszikus patriarchális viszonyt. A domináns családminta a kétkeresős forma lett, ami átengedte a hagyományos funkciók (fogyasztás, termelés, szocializáció) egy részét az állami intézményeknek. Tehát a hagyományos családok tevékenységét a bürokratikus irányítás alatt álló intézmények (vállalatok, üzemek, szövetkezetek, ifjúsági szervezetek) vették át. Ezt szolgálta pl. a vállalati étkezdék (kantinok) szervezésének törvénye is, amely a munkahelyen való étkezést biztosította, háttérbe szorítva a hagyományos családi szokásokat. A szociológiai és antropológiai kutatások azt erősítették meg, hogy a városba költöző fiatalok a családalapítást későbbre halasztották, mint a falun maradó társaik. Ez azzal is magyarázható, hogy a beköltözött ifjúság a munkástelepeken elmagányosodott, idegen környezetben nehézzé vált számukra az ismerkedés, beilleszkedésüket akadályozta a falusi értékítéletük. Megváltozott az ismerkedési szokások értékrendje is. A megkérdezett dolgozó hölgyek nagy része kedvességet, ügyességet igényelt a jövendőbeli társától, legyen jó a családjához, vagyis ne igyon, ne dohányozzon, ne dolgozzon életveszélyes munkahelyen. Ami az intellektuális szférát illeti, általában az volt a kikötés, hogy a jövendőbeli férjnek ne legyen nagyobb végzettsége. Megértésről, közös érdeklődési körről alig esett szó. A megkérdezett személyek elutasították a válást, kivéve, ha muszáj, és általában nem értettek egyet a házasság előtti szexuális élettel sem. A helyi szervek ezért tanácsokkal próbálták ellátni a lakosságot és felhívni a figyelmet arra, hogy a városi civilizáció egy más életformát követel. Ennek ellenére a legtöbb panasz a lakóbizottságoktól a nem megfelelő viselkedésű tömbházlakók magatartására hívta fel a figyelmet. „A lépcsőházban olyan személyek laknak, akik viselkedésükkel zavarják a többi lakót. L. K. és K. L. lakók viselkedése véleményünk szerint megengedhetetlen, L. K. részegen több alkalommal egész éjszaka zavarta a csendet. Feleségével, fiával verekednek, máskor énekelnek egészen reggelig. K. L. pedig szinte mindenkivel összeveszett már a lakók közül, veréssel fenyegetett, és volt, akit meg is vert. Mindenkivel veszekszik, alaptalanul jelentgeti a lakókat, s ha valaki ellene szólna, azzal fenyegetőzik, hogy ő mindenkit elintéz, mert neki a milícián és a törvényben is vannak jó emberei, akik neki mindig igazat adnak. Így aztán mindenki fél tőle, és elnézik a durvaságait és minden annyiba marad…” Egy szélsőséges esetként említhetjük meg a szentegyházi József Attila utca egy részének mostoha körülményeit, ahol ügyvédek, orvosok, tanárok laktak, majd a vasgyár és a pártbizottság közös döntése alapján az üzemben dolgozó romák kerültek a helyükre. A beköltözésüket követő egy-két év alatt tönkretették a lakásokat. A falakat kiverték, a parkettet felszedték, a fürdőszoba tartozékait eladták. A vidékről beköltözött lakóknak olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is meg kellett magyarázni, mint a közterhek rendszeres kifizetése, a lakossági gyűléseken való részvétel vagy az önadó-hozzájárulás. A lakók egy részének semmiképpen sem lehetett bebizonyítani, hogy a különféle szolgáltatásokat ki kell fizetni, panaszolta egy sepsiszentgyörgyi lakóbizottsági tag. Például a 7-es tömbház D lépcsőházának 30 lakója közül mindössze ötnek nincs hátraléka, az egyhavi 1 100 lejes költséghez viszonyítva a 3 499 lejes elmaradás a lakók hanyagságát bizonyítja. Elmondása alapján ilyen körülmények között, saját képviseletű szervük sem tudja gyorsan intézni az ügyeket – egyszerűen fizetésképtelenekké válnak a szolgáltatási vállalatokkal szemben, nem beszélve arról – s ez a múlt évben már előfordult – hogy a lakásgazdálkodási vállalat több fűtőanyagot próbált számlázni. A faluról városra való migrációt ugyanakkor támogatta az állam. A személyek beköltözése leggyakrabban spontánul, egyéni stratégiák révén zajlott le. A betelepülés megvalósulása több feltételt is megkövetelt: információszerzést, tájékozódást, a városon található erőforrások (munkahely, lakás) megszerzését. A megfelelő intézmények hiánya miatt a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá váltak, amelyek nemcsak a migráció lebonyolítását segítették elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működtek. A migrációs folyamatok egyik legfontosabb térségi sajátossága az úgynevezett interregionális migráció, amely során távoli vidékről toborozták a munkaerőt az ipari fejlesztésekhez, s ehhez különféle juttatásokat, engedményeket (letelepedési segélyt, kedvező bérezést stb.) helyeztek kilátásba. Az előző évtizedhez hasonlóan a hetvenes években Erdély-szerte intenzívvé vált a Kárpátokon túli román lakosság betelepítése a többnyire magyar és szász ipari központokba. Ez jelentősen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét. A román nemzetiségűek arányának megnövekedése két folyamatnak volt köszönhető. Az első a román többségű szomszédos települések lakóinak beáramlása, a második pedig az említett tervszerű betelepítések következménye. Nem szabad viszont elfelejteni a jelentős kivándorlási tényezőket sem. Tulajdonképpen az történt, hogy az ötvenes évektől tudatosan, törvények segítségével próbálják korlátozni a lakosság mobilitási lehetőségét. A Székelyföldre betelepülő románokat még azzal is ösztönözték, hogy amennyiben hajlandó volt valamelyik erdélyi városba költözni, munkahelyet és lakást biztosítottak számára, ugyanakkor a diplomásoknak 5-10 havi átlagbérnek megfelelő letelepedési segélyt is adtak, ami 15-30 ezer lejt jelenthetett. Ezzel szemben pedig a magyar értelmiségieket a Kárpátokon kívülre helyezték. Ha nem töltötték ott a szakmai gyakorlatként kitűzött 3-5 évet, elveszíthették diplomájukat. Az 1977-es népszámlálást figyelembe véve Kovászna és Hargita megyékből 107 ezer személy települt ki (20,4%), míg más közigazgatási egységekből 67 ezer személy települt be (12,8%). Feltehetően a kivándorlók 90 százaléka magyar, a bevándorlók hasonló aránya pedig román, legalábbis ezzel magyarázható, hogy Székelyföldön a tárgyalt 67 év alatt a románság számaránya 202,7%-kal nőtt. Erre a legjobb példa Marosvásárhely, Székelyföld egyetlen kijelölt zárt nagyvárosa, amelynek lakossága a nyolcvanas években meghaladta a 100 ezer főt. Az RKP Maros megyei bizottságának egyik titkos jelentéséből tudhatjuk meg: „Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípiumban a románok száma a következő két évben elérje, vagy éppen meghaladja az összlakosság 50%- át, szükséges elérnünk kb. 7 600 román nemzetiségű személy szocialista egységekben való alkalmazásának jóváhagyását (családonként átlag 3 személyt számítva, ez összesen 22 800 személy), hogy a következő ötéves terv végéig a municípiumban a román nemzetiség az összlakosság 58-60% legyen. Marosvásárhely, 1985. nov. 1.” A rendelkezések összhangban tudták tartani a városi lakosság számát a lakásépítkezésekkel, tudták irányítani a beköltözéseket és a népesség keveredését. Sok helyen viszont 10-20%-kal is meghaladta az illegális beköltözők száma a bejelentett lakosságét, aminek következtében nagy problémává vált a lakáshiány. Mindezen nehézségek késztették arra a lakosságot, hogy az ingázást vagy a kétlakiságot válasszák. Az ingázók számára vonatkozóan is megdöbbentő adatok jelentek meg egyes elemzésekben. A hetvenes években, Kolozs megyében naponta 50 ezer ember járt Kolozsvárra dolgozni vagy tanulni. Csíkszeredában a nyolcvanas évekre ez a szám 25 ezerre tehető. A székelyföldi ingázók számára nem jelentett a korban olyan nagy gondot az állandó utazás, hiszen már hozzászoktak a családok ahhoz, hogy máshol keressék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet. Hargita megyében Székelyudvarhely is hasonló munkaerő felszívó hatással bírt, hiszen 1978-ban 4 354, míg 1979-ben 5 119 ingázót tartottak számon a statisztikák. A naponta bejárók 76%-át a város közvetlen környeztében lévő falvak adták. Ezek az ingázók naponta átlagosan 2 órát utaztak. A családalapítás után a betelepültek és az ingázók számára is fontossá vált a vidéki szülők szerepe. A háztáji gazdálkodás révén segíteni tudták élelmiszerrel (ennek a legnagyobb szerepe a nyolcvanas években lesz), illetve különböző termékekkel a városi gyermekeiket. Az unokák számára pedig otthont nyújtottak az iskolai szünidők alatt, így tehermenetesítve az iparban dolgozó szülőket. A szülői ház és a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése biztonságot jelentett arra az esetre, ha nem sikerülne beilleszkedniük a városi társadalomba. Ugyanakkor viszont megjelentek a vidéki településeken is a városi kultúra jelei mind az építkezésben, lakásberendezésben, mind a viselkedésben és öltözködésben. Az ingázás jelentős mértékben tapasztalható a diákok körében is, hiszen a városra járó, jobb oktatási körülményekben bízó iskolások száma évről évre növekedett. Gyakorta megesett, hogy az apa és a fia egyazon vonattal vagy busszal érkezett minden reggel a központi állomásra. A nyilvánosság előtt megjelentek a városi életnek a negatív és pozitív hatásai is. Az előnyös tényezőkhöz sorolhatók: a közegészségügyi viszonyok jobb megoldása, komfortosabb lakások, meleg víz, távfűtés, elektromos hálózat, korszerű úthálózat, szórakozási, sportolási és tanulási lehetőségek. A hátrányos hatások között a levegőszennyeződést, a zsúfoltságot, a zöldövezet hiányát említhetjük meg. Az egyik legégetőbb problémát a helységek köztisztaságának, higiénizálásának és szépítésének a megvalósítása jelentette. A lakótelepi sárról, földhalmokról, szemetes utcákról, vízben úszó játszóterekről, gödrökről számol be Koszta István, a Hargita napilap szerkesztője a megyeszékhelyen való látogatásakor. A városi életforma pedig akaratlanul is magával hozta a civilizált társadalom rákfenéjét, vagyis gyakorivá váltak a deviáns jelenségek, a bűnözés és az alkoholizmus. Cikkek íródtak a rendezetlen családi körülményekről, a gyakori válásról, családon belüli erőszakról, a térségre jellemző nagyfokú öngyilkosságokról. A legtöbb székelyföldi kisváros esetében az urbanizáció következménye az, hogy a „falu elfoglalja a várost”. A városok a megyésítést megelőzően nem rendelkeztek urbánus jelleggel, és így a betelepülők formálták saját ízlésvilágukra az adott települést. Ennek a szélsőséges eseteként említik a „városok ruralizálódását” vagy „rurbanizálódását”, amely olyan életmódbeli elemeket tulajdonít a betelepülő városlakóknak, amely sajátosságai révén az urbanizálódott életformát is veszélyezteti. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az urbanizáció és a félurbanizáció is azt a célt szolgálta, amit a szocializmus eszméje megkívánt tőle: a falu és a város közötti különbség megszüntetését. Demeter Csanád Demeter Csanád 1981-ben született Csíkszeredában. 2004-ben történelem szakos oklevelet szerzett 2004–2005 között mesteri képzésen vett részt, majd 2009-ben doktori fokozatot ért el a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Jelenleg történelem szakos tanárként dolgozik, valamint óraadó a Sapientia EMTE csíkszeredai karán. Kutatási területe: Székelyföld gazdasági és társadalmi helyzete a szocialista Romániában, sajtó és média történet (propaganda és cenzúra a kommunizmusban). Transindex.ro 2013. március 2.Kisebbségi identitás és zenePro Minoritate -című kisebbségpolitikai folyóirat, negyedévenként megjelenő kiadvány. Kolozsváron a lap legújabb számát a Bulgakov kávéházban mutatták be, szépszámú érdeklődő előtt. Kisebbségi identitás és zene, Magyar könnyűzene a Ceauşescu – érában, Etnorock tematikákat próbálta elemezni. A lapbemutató során egy eddig kevésbé tanulmányozott kérdéssel, a zene- identitás viszonyának több szempontból történő elemzését ismerhettük meg. Képet alkothattunk a zenei preferenciák jellegzetességeiről, azoknak alakulásáról 12 országban, az etnikai dimenzió függvényében. Az elemzések nemzetközi kutatásokra alapozódtak. A házigazda szerepét Péter László szociológus töltötte be. Az eseményt felvezető beszédében kifejtette, a szociológiának, az antropológiának van néhány alapvető témája, mint az interetnikus kérdések, a mobilitás a szegénység, melyek nagy enciklopédikus kulturális modellben bontakoznak ki. Hiányoznak azok a témák, amelyek a mindennapi életben a kikapcsolódás részei. Nincsenek tanulmányok a populáris kultúrára vonatkozóan. A zene ilyen státusban van. A Pro Minoritate elemzi ezeket a kérdéseket, hiánypótló szerepet töltvén be. A zene folyamatosan jelen van mindennapjainkban. Az vagy, amit hallgatsz. Az identitásunkat fejezi ki. A Pro Minoritate kiadvány tematikája a zenét összekapcsolja kisebbségi léttel. Kósa András László főszerkesztő arról beszélt, miként született meg e tematikus szám ötlete. A negyedévenként megjelenő folyóirat komoly társadalmi kérdéseket boncolgat. Arra gondoltak, hogy ez a szám „könnyebben” körbejárható kérdéseket fog boncolgatni. Úgy gondolták, érdemes megkeresni azokat az embereket, akik már ’89 előtt rock, beat zenét műveltek. Hogyan látják az akkori zenei életet, 20 év után. Mit zenélnek, és milyen koncertekre mehetünk ma? Milyen tömeghatása van ma? Szociológiai felmérések azt mutatják: a kisebbség szívesen hallgatja saját zenéjét. Ennek függvényében a közönség, hogyan találja meg identitását egy adott nagyobb közösségben. Majd beszélt a jövőbeli terveikről. Lesz egy identitás kérdésével foglalkozó lapszám, majd egy másik számban a 2011-es választásokon a Kárpát- medencei pártok szereplésének a kérdését elemzik. A fiatalok szavazati szándéka, hogyan módosul. A Facebook generációnál, hogyan jelenik meg az etnikai identitás kérdése. Másik téma: A nyelvi jogok- konkrét esettanulmányokat tartalmaz. A téli szám: Sport és kisebbség. Ivácson András Áron szociológus a legújabb számot mutatta be. Kelet- Európában fontos lett az etnikai identitás kérdése a kommunista rendszer felbomlása után, a hagyományok és történelem és a beszélt nyelv alapján. Nurse, Lyudmila – Sik Endre Zene és identitás című tanulmányukban a zenei preferenciák és az etnikai kisebbségi csoportok viszonyát tanulmányozták. Felhasználva 12 kelet- európai kisebbségi kutatásból származó adatokat, melyek az ENRI-EAST kutatás eredményei. Következtetései: „Az EU új Keleti határán elterülő nemzetállamok 12 etnikai kisebbségének zenei preferenciái eltérőek.” A kisebbségi lengyelek, 3 országban, a globális zene iránt mutatnak érdeklődést. A kisebbségi oroszok, 2 országban, az etnikai kisebbségi zene iránt mutatnak preferenciát. Az orosz, belorusz, ukrán, magyar kisebbség ritkán preferálja a lakóhelyük országának zenéjét. Lyudmila Nurse „A zene szerepe a magyarországi szlovákok etnikai identitásában” című írásában arra a következtetésre jut, hogy a magyarországi szlovák kisebbség a magyar zenét preferálja. A globális gazdasághoz hozzá tartozik a globális zene. Zenei preferencián belül kódolódik az identitás. Demeter Csanád „A romániai magyar könnyűzene bölcsője” című cikkében a következőket írja: „Sajnos a Ceauşescui- diktatúra nem adott olyan lehetőségeket a könnyű-, beat- és rockzene térhódításának, mint Magyarországon, de kétségkívül a székelyudvarhelyi rendezvény volt az egyik legjelentősebb és legrangosabb esemény az országban.” Cseke Gábor Az Ifjúmunkás Matinék. „Extázis” a romániai hatalom palástja alatt- című írásában rámutatott arra, hogy az Ifjúmunkásban számtalan írás foglalkozott a magyar könnyű és rockzenei élettel. Amint írja: „A Sikulus fesztivál , s különösen az ott kötött személyes ismeretségeim révén, egyre világosabbá vált, hogy egy olyan lapnak, mint az Ifjúmunkás, nem általában és nem ötletszerűen kell foglalkoznia a fiatalok beatzenei érdeklődésével, hanem konkréten és rendszeresen, méghozzá éppen azokkal az értékekkel és törekvésekkel, amik karnyújtásnyira vannak tőlünk.” Cosmeanu, Marius: Egy magyar énekes „nemzetközi” karrierje a Ceauşescu –érában című írásában Nagy Máriával készült interjút mutatja be. Az énekesnővel való beszélgetésből kiderül, hogy az etnikai identitás milyen szerepet játszott a karrierje alakulásában. Szerbhorváth György „A politizáló rockzene a nyolcvanas évek Jugoszláviájában” című írásában elmondja: Jugoszlávia sajátos esete volt a rock és beat zenének, a többi kommunista államhoz viszonyítva. Tito nem bélyegezte meg a szociológiát. Az akkori Jugoszláviában szabadon működhettek a zenekarok, és külföldi zenekarok is koncertezhettek. Az elv az volt, hogy minden helyi közösségnek legyen egy zenekara. A hivatalosságok álláspontja az volt, hogy a fiatalok inkább zenéljenek, mint drogozzanak. Az elektronikus zene-albumok, az elektronikus gitár megjelent a zenepiacán. A piacgazdaság elve alapján működtek a zenekarok. Ez a „nagy szabadság” azonban számos korlátba ütközött. Például a hatóságok szerint zeneszövegek nem egy esetben problémát eredményeztek. Ennek következtében botrányok is keletkeztek. 1983-ban a zágrábi biennálén koncert közben két filmet egyszerre vetítettek. Egy pornófilmet és a „Forradalom még tart” című munkásmozgalmi filmet. A párhuzamos vetítésnek köszönhetően egy férfi nemi szerv és Tito arcképe egymásmellé került. A rendőrségi beavatkozás elkerülhetetlen volt. Egyébként a nemzetközi botrány is volt. Stier Gábor „Ukránul zenélni küldetés. Alcíme: Erősödik a nemzeti öntudat, a show-biznisz nyelve azonban ma még az orosz” című tanulmányában az ukrán könnyű zene helyzetére vonatkozó képet mutatja be. Ukrajnában, az utóbbi években egy markánsan érvényesülő nemzeti ébredés ellenére, az érvényesülés nyelve több területen az orosz. Kezd tudatosodni, a színvonalas előadó ukrán is lehet. A ’90-es években piaci megfontolásokból főleg oroszul énekeltek. Az ezredforduló első éveiben markánsabban jelent meg az ukrán zene. Az identitás nemcsak etnikai alapon létezhet. A domináns kultúra mellett létezik a kisebbségi kultúra. A zene ellenben egyetemes nyelvet is jelent, amely nem elhanyagolható. A tanulmányokból kiderül, hogy a könnyű zenék a globalizáció révén is változnak. Az emberek zenei preferenciáját több tényező határozza meg, nemcsak az etnikai identitás. Ahány ország, annyi féle viszonyulás létezett a könnyű zene területén. Csomafáy Ferenc erdon.ro, 2013. november 23.Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 20-AI SZÁMÁBÓL MEDEA, ME-dok és Minerva egyesület Az oktatás kereteinek bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a szerkezetátalakításra helyeztük a hangsúlyt. A tanrend spektrumbővítése együtt járt azzal, hogy a tényfeltáró újságírás alapkövetelményei a gazdasági, a politikai, a kulturális szakosodásban is érvényre jussanak. A doktori képzés beindítása ugyanakkor elősegítette szakmai egyesületünk, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóiratunk elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az elhangzott előadások szövegeinek megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy az egykori államosítással elkobzott vagyonát részben már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így – ha már a Spectator Sajtóház renoválása és rendeltetésének megváltoztatása után nem jutott megfelelő térhez – a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez. A Spectator Sajtóházban elindított szakkönyvtár-építést a Minerva Archívumban folytattuk és folytatjuk. A gazdag lap- és dokumentumfilm-gyűjtemények mellett jelenleg mintegy két és fél ezer média- és kommunikáció-tudományi kiadvánnyal rendelkezünk, itt őrizzük végzőseink szakdolgozatait, amelyek az újabb évfolyamok felkészítését is szolgálják, mind alap-, mind mesteri, mind doktori szinten. A KMKI égisze alatt megjelenő folyóirat eljut a hazai és külföldi média- és kommunikáció-tudományi tanszékekre (Marosvásárhely, Bukarest, Budapest, Pécs, Szeged, Nyíregyháza, Beregszász, Róma, Nápoly, Padova, Helsinki, Jyväskylä), a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba, a budapesti Széchényi Könyvtárba, a budapesti Média- és Kultúratudományi Kutatóközpontba és a Médiakutató szerkesztőségébe, hazai és külföldi újságíró-szervezetekhez. A frissen alakult intézet célul tűzte ki – egyebek mellett – az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának megteremtését, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását. Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy az 1918 előtti erdélyi sajtó történetéről éppúgy nincs átfogó szintézisünk, mint a kisebbségi kényszerhelyzetben továbbélő magyar és német sajtó funkcióváltásáról. A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – főiskolai tankönyv szerzői eleve nem vállalkoztak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. De nem várható ez a magyar nyelvismerettel nem rendelkező erdélyi román sajtótörténészektől sem. Egykori diákjaink ma sajtószakemberek Eddig tizenhat évfolyamunk végzett, mintegy kétszázan szereztek képesítést az újságírói, szerkesztői, sajtószóvivői, sajtómenedzseri, online-szerkesztői, médiakutatói stb. munkakör betöltéséhez. A romániai magyar sajtó rendszerében aligha van olyan szerkesztőség, ahol a végzettjeink ne lennének jelen. Már jócskán vannak köztük főszerkesztők, főszerkesztő-helyettesek, rovatvezetők, rovatszerkesztők, online-szerkesztők, műsorvezetők, maguknak országos nevet szerzett riporterek, minisztériumi tanácsosok. Sokat elmond az általunk bejárt útról az is, hogy egyik 2002-es végzettünket, Rácz Évát nemrég megválasztották a MÚRE elnökének. Növekvőben azoknak a száma, akik a szerkesztőségi stb. munka mellett mesterképzőn folytatják médiatudományi tanulmányaikat, illetve doktorálnak. Tanszékünkön olyan disszertációk születtek, mint Kommunikációs stratégiák a tömegtájékoztatás korszakában (Kádár Magor, 2006), Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában (Győrffy Gábor, 2007), Szociálpolitikai változások az írott sajtó tükrében – 1990–2008 (Deme Cecília, 2009), Gazdasági és társadalmi kérdések a romániai magyar sajtóban – 1968–1989 (Demeter Csanád, 2009), Az ifjúság jövője és a globalizáció kihívásai. A magyar fiatalok és a média növekvő szerepe (Gábor Kálmán, 2009), Az új kommunikációs eszközök társadalmi hatásának képzete a magyar sajtóban a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején (Zsugán-Gedeon Hidber Gyula, 2009), A történész és levéltáros Kelemen Lajos publicisztikai tevékenysége (Sas Péter, 2010), Az irodalmi paródia és a parodisztikus beszédmódok helye az 1945 utáni erdélyi magyar sajtóban (Zólya Andrea Csilla, 2010), A romániai magyar politikai kommunikáció nyelvhasználatának változása 1989–2004 között (Kozma Csaba, 2011), A rádiós szövegalkotás és szövegmondás összefüggései. Nyelvhasználati jelenségek a regionális közszolgálati rádióban (László Edit-Zsuzsanna, 2011), A tudományos-fantasztikus filmantológiák elemzése a modern látványtechnika és a filmnarratíva szemszögéből (Tárkányi János, 2013), A harmadik Korunk első évtizedének szerkesztési koncepciói a közéleti témák tükrében. Egy szellemi műhely rendszerváltó tíz éve (Botházi Mária, 2013), A vezérkultusz a cseausiszta diktatúrában. Nicolae Ceauşescu személyi kultuszának tipológiája 1965–1989 (Máté Erzsébet, 2013), Az interaktív digitális multimédiák posztmodern robbanása. Virtuális referenciák és numerikus fikciók a posztmodern kor videojátékaiban (Péter Árpád, 2013), Mesehős-reprezentációk az elemi iskolás gyerekek hétköznapi életében (Kassay Réka, 2013). Munkánk során a továbbiakban is szeretnénk együttműködni az MTA Irodalomtudományi Intézetével, a Romániai Sajtótörténeti Társasággal, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral. Ugyanakkor számítunk a bukaresti, a budapesti (ELTE), a szegedi, a pécsi egyetemek hasonló szerkezetű tanszékeinek esetenkénti támogatására is. Mindenekelőtt sajtótörténeti értékeink digitalizálásában, a világhálón való megjelenítésében. Cseke Péter Szabadság (Kolozsvár) 2014. május 21.Ha a falu hódítja meg a várostRurbanizáció címmel jelent meg Demeter Csanád történész legújabb kötete, melyet kedden délután mutattak be Csíkszeredában, a Hargita Megyei Kulturális Központ Pinceklubjában. A kötet Hargita és Kovászna megye településeinek a múlt rendszerben történt erőteljes fejlesztéséről szól. Már az 1960-as években léteztek olyan országos „szisztematizációs” tervek, amelyek az ország urbanizálást tűzték ki célul, de „a csinált városok korszaka” igazából az 1968-as megyésítést követően kezdődött el. Ennek négy nagyobb pillérét, fázisát vizsgálja tanulmányában a szerző. Először is az erőteljes iparosítást indították el, ezután következett az urbanizáció, vagyis a lakótelepek, tömbháznegyedek kiépítése, majd a különböző népünnepélyek szervezésével próbálták összekovácsolni a felduzzasztott lakosságot, végül az oktatás teljes körű átstrukturálásával a nyelvi különbségeket is meg szerették volna szüntetni. Csinált városok „Legjobban a rurbanizáció fogalommal lehet megragadni, azt ami Székelyföldön a fejlesztések címén történt a huszadik század második felében. Tudjuk, hogy jelenleg európai normatív szabály az, hogy csak egy olyan települést nyilvánítanak városnak, amelynek legalább 10 ezer lakója van. Ezt az elvet a Román Szocialista Köztársaságra modernizációs törekvései teljesen mellőzték, a városok létrehozásánál két szempontot vettek figyelembe. Egyfelől arra törekedtek, hogy minden új megyének legyen legalább nyolc-kilenc városa, továbbá a későbbiekben sem a lakosság száma volt a mérvadó, hanem az iparosítás lehetőségeit vették figyelembe. Így történhetett meg, hogy Hargita megye legnagyobb lélekszámú községe, Csíkszentdomokos nem lett város, de a rézkitermelést felerősítve a szomszédos Balánbányát azzá fejlesztették, vagy üdülővárossá nyilvánították Tusnádfürdőt, mely település az ezret alig meghaladó lakosságával az ország legkisebb városi státussal rendelkező helysége lett” – részletezte honlapunknak Demeter Csanád. Lakótelepi életmód Azt is megtudtuk tőle, hogy a tömbháznegyedek létesítésénél a településfejlesztési terv készítői francia modellt alkalmaztak, de nem tudták az eredeti elképzeléseket követni. Nem voltak eléggé minőségi épületek az újonnan felhúzott tömbházak. Sőt, sokszor maguk a beköltözők kellett befejezzék a lakásokat (vakolás, meszelés, ajtók és ablakkeretek festése). Az indokolatlanul sürgetett tervgazdaság végül létrehozta a betonelemekből készített tömbházakat, elsők között Csíkszeredában húztak fel ilyen épületeket. A főként vidékről érkező új telepesek idegennek érezték ezt az új környezetet, levéltári kutatásai alapján a szerző arra a következtetésre jutott, hogy az új lakók beilleszkedési gondokkal küszködtek. Sokan alkoholisták lettek, a tömbházakban gondot jelentett a rendfenntartás. A friss telepesek sokszor nem mondtak le régi életmódjukról, gazdálkodtak és munkába is jártak, ez a kétlaki életmód, a rohanás sokszor tönkretette a családi harmóniát. A vidéki létmódjuk abban is megmutatkozott, hogy lakásukat is sokszor a falusi házhoz hasonlóan rendezték be. Demeter kifejtette, hogy a betelepítési politikák az etnikai arány megváltoztatását is célozták. Erre a legfőbb bizonyíték Balánbánya, az újonnan létesített bányászvárost elrománosították, de a magyar megyék megyeszékhelyeire is jelentős számú román lakosság érkezett, a nyolcvanas évek végére már köreikből választották a kommunista párt helyi vezetőit, illetve belőlük faragtak gyárigazgatókat is. Népünnepélyekkel próbálták megoldani a beilleszkedést A kommunista vezetés semmit sem akart a véletlenre bízni, az új városlakókat népünnepélyek segítségével akarta egybekovácsolni – vázolta fel a következő lépést Demeter. Ilyen volt a szentegyházi Nárciszfesztivál vagy a Tavasz a Hargitán. Az utóbbit általában pünkösdkor tartották, hogy kevesebben menjenek a csíksomlyói búcsúra. Levéltári iratok tanúskodnak arról, hogy sok volt a propagandafelelős vagy agitátor, akik azt a feladatot kapták, hogy minél több embert győzzenek meg: vegyen részt ezeken az ünnepségeken. A magyar oktatás elsorvasztása Mindenben a homogenizálásra törekedtek, az utolsó lépés az lett volna, hogy a tanítás is román nyelven legyen. A nyolcvanas években a magyar tanítókat, tanárokat román vidékre helyezték, ide meg román anyanyelvű pedagógusokat hoztak, egyre több tantárgyat román nyelven kellett tanulni. Akik felsőfokú tanulmányt szerettek volna végezni, azok csak Brassóba, Kolozsvárra, Bukarestbe mehettek továbbtanulni. Város vagy község? Ahogy a kutató megállapította, 1988-ban indult volna az urbanizáció utolsó fázisa. Ekkor a városiasításból addig kimaradt településeket is összevonták volna és várost létesítettek volna belőlük, de ezt a törekvést már elsöpörték az 1989-es decemberi események. Szerinte most minden kisebb városnak döntenie kell, hogy mit tegyen a továbbiakban. Úgy vélte, hogy sok városka ismét községgé fog válni, amióta az ország az Európai Unióba lépett, ugyanis városként nem lehet pályázati összegeket lehívni, no meg túl költséges a közigazgatás. „A jövő titka, hogy ezek a települések, amelyek elnéptelenedtek, mert a szocialista időkben létesített iparuk összeomlott, helyben nincs munkalehetőség és nagy az elvándorlás, mit tudnak tenni, hogy ismét életképesek legyenek.” Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
